Nem tudok beszélni az érzéseimről, alacsony az önbecsülésem..

Pontosan ez a benyomásom volt magamról néhány évvel ezelőtt. Kisfiú koromban teljesen normális volt, hogy a körülöttem lévő emberek moralizálnak, értékeltek és felcímkéztek más embereket, gyakran távollévőket, sőt néha olyanokat is, akiket személyesen nem ismertek. Különféle címkéket hallottam – önző, bordélyházi, lusta, alkalmatlan... És ha nem is ezekre az emberekre, de legalább a külső megnyilvánulásaikra – butaságra, hazugságra, firkára. Ha nekem szólt, gyakran magam is elhittem, és ez része volt a belső énképemnek. Az önbecsülésem.

Elhittem, mert nem volt ok arra, hogy ne bízzam a tapasztalt felnőttekben. Alig tudtam megtanulni utánzással beszélni magamról, érzéseimről, értékeimről, amikor a körülöttem lévők ezt maguk sem nagyon tették. És akkor kitől tanulhatnám, igaz? Így ehelyett megtanultam utánzás útján értékelni és címkézni. És nem csak mások, hanem önmaga is. De nem hibáztatok ezért senkit. Mindannyian tükrök vagyunk, és úgy beszélünk, ahogyan a körülöttünk élők beszéltek gyerekkorunkban.

Körülbelül két évvel ezelőtt tudatosan döntöttem, hogy megszakítom ezt a láncot, és nem értékelem és nem címkézem tovább az embereket vagy a tetteit. Vagy legalábbis igyekszem, ahogy tudok. Nem csak magadnak, hanem főleg a gyerekeidnek. Fogalmam sem volt, milyen nehéz lesz. Annyira mélyen belemerültem ebbe a modellbe, hogy legalábbis kezdetben sok tudatos munkát és átgondolást igényelt, hogy mit is mondok valójában, és hogyan mondjam el másképp. Ha már egy mondatban sem tudom elmondani magamról, legalább egy tényszerű leírással, értékelés nélkül kipróbálom. Nos, ez néha buktató. Személyes értékelését ne tényként mutassa be. Rájöttem, hogy nem rontok el semmit azzal, ha magamról beszélek. És amikor nem tudom, hogyan mondjam másként, úgy veszem észre, hogy néha jobb csendben maradni

Most már természetesnek veszem, ugye ha valakit címkével látok el (például azt mondom egy gyereknek, hogy "szemtelen vagy"), az több információ rólam, mint a gyerekről. Valaki más azt mondhatja, hogy a legkisebb problémája sincs a gyerekkel vagy azzal, amit csinál. Szóval hogy is van ez? „Rosszfiú” vagy nem „rosszfiú”, ha nem értenek egyet? Véleményem szerint egyik sem. Ő mindenekelőtt ember. A "rosszfiú" pedig csak egy szubjektív értékelés, amely információt ad az értékelő által kapott nevelésről és értékekről. Arról, hogy baja van, valami zavarja.

Amikor kritizálok és címkézek, engem zavar valami. a probléma az enyém. Akkor miért nem ismered be, és ahelyett, hogy értékelnéd a gyereket, és áthárítanád rá a saját problémádat, ne csak azt mondd, hogy valami zavar, és valamivel bajom van?

Megpróbálok néhány példát "fordítással":

– Szemtelen vagy – utálom, amit most tettél.
– Hazug vagy / hazudsz – nem tetszik, amit mondasz. Nem hiszem el.
- Önző vagy - Sajnálom, hogy nem adtad kölcsön, de megértelek.
– Megbízhatatlan vagy – nem számíthatok rád.
– Bordélyház vagy – utálom az itt szétszórt dolgokat.
– Ügyes vagy – szeretném, ha befejeznéd.
– Ordítasz, mint a pávián – A sikolyod zavar / nyugalom kell ide.
– Ez hülyeség – ezt nem értem. Szeretném tudni, mire gondol.
– Unalmas – nem élvezem

Érzed a különbséget? És mit hallanál szívesebben a szüleidtől gyerekként? Vagy talán még felnőttként is partnertől? (Ezek a kommunikációs sablonok természetesen tükröződnek a partnerek kommunikációjában is).

Elég volt elkezdeni magam megváltoztatni, és nem kellett sok idő ahhoz, hogy ez a változás abszolút természetességgel tükröződjön a környezetemben. Nem mindig sikerül 100%-osan, de nem is kell tökéletesnek lennie, ugye? Gábi és Ríša most sokkal többet beszél magukról és érzéseikről. Gyakran hallom tőlük a saját mondataimat. Amikor mégis felcímkéznek valamit (amit a többi családtag befolyása miatt nem lehet megakadályozni), néha megkérdezem, miért gondolják ezt, és mi zavarja őket ebben. Most már sokkal nagyobb az empátia köztünk, és ennek nagyon örülök.