A buddhista szerzetesek bizarr gyakorlata az önmumifikációért

06. 05. 2020
Exopolitika, történelem és spiritualitás 6. nemzetközi konferenciája

A buddhizmus elterjedésével az ázsiai országokban az elmúlt évszázadokban és a vallás számos helyi kultúrával való érintkezésével kialakultak a buddhista iskolák és tanítások különböző formái. Néhány buddhista szerzetes úgy vélte, hogy az egész élet szent, és tanításaik szerint a legnagyobb körültekintéssel kell mozogniuk a templomban, és nem akarják véletlenül megsebezni a hangyákat vagy más apró rovarokat. Más iskolák és tanítások viszont viszonylag furcsa nézeteket és gyakorlatokat vallottak, mint például az önmumifikáció, amely állítólag a megvilágosodás fejlett szintjét érte el. Tipikus múmiák, hasonlóan az ókori Egyiptomban balzsamoztakhoz, nem ilyen módon jelentek meg.

Az önmumifikálódási kísérleteket főként az észak-japán prefektúrában, Yamagata-ban rögzítették a 11. és 19. század között, amikor a japán kormány a segített öngyilkosság egyik formájának tekintette őket. A gyakorlat hivatalos betiltása után is maradtak hívők, akik továbbra is gyakorolták.

A homályos gyakorlat először egy Kūkai néven ismert szerzetesnek, a 9. század eleji buddhista iskola megalapítójának köszönhetően látott napvilágot. Nagyjából ezoterikus iskola volt. Két évszázaddal Kūkai halála után megjelent hagiográfiája, amely kimondta, hogy nem meghalt, hanem egy különleges meditatív állapotba merült. Amikor évmilliók alatt visszatér, segít másoknak eljutni a nirvána állapotába, állítólag itt is írták.

A Yamagata Shingon szerzetesek manapság a leggyakoribbak azok között, akik saját testükben próbálnak élő Buddhává válni. Mielőtt a sírjaikban meditációs állapotba léptek volna, a szerzeteseket szigorú rezsimnek vetették alá. A sírokban hagyták meghalni az életüket, és néhányuk múmiává vált - Sokushinbutsu.

Luang Phor Daeng Payasilo, egy mumifikált szerzetes a Wat Khunaramnál, Ko Samui-ban, Thaiföld déli részén. Fotó: Per Meistrup CC BY-SA 3.0

Mielőtt a mumifikáció megkezdődhetett, a szerzeteseknek meghatározott lépéseket és folyamatokat kellett elvégezniük. Például mindegyiküknek szigorú, kizárólag nyers ételből álló étrendet kellett követnie, amely felkészítette a testet az egész folyamatra. Az első különleges étkezési szertartás ezer napig tartott, majd egy újabb, ugyanolyan hosszú ciklus következett. A cél az volt, hogy kiszárítsák a testet, és ami még fontosabb, megszabadítsák az összes baktériumtól és féregtől, amelyek a posztumusz bomlást okozzák. A buddhista szerzetesek ezt a folyamatot nem tekintették öngyilkosságnak, inkább utat láttak a végső megvilágosodás felé. Ha az előkészítő szakasz után sikerült eljutniuk Sokushinbutsu formájába, és ha testüket ezer nappal haláluk után sértetlennek találták, az azt jelentette, hogy beteljesült a lelki útjuk.

Így a felkészülés szigorú étrenddel kezdődött, ahol a szerzetesek csak vizet inni, gyümölcsöt, diót és magot fogyaszthattak, amelyeket a környező erdőkben és hegyekben gyűjtöttek. A nyers étrendből származó ilyen összetétel segített a testnek megszabadulni a zsírtól és az izomtól. Az elkészítés következő szakaszában olyan ételeket fogyasztottak, mint a fenyőgyökerek és a kéreg. Teát iszogattak urushiból, a sumac nevű fa mérgező nedvéből.

Különösen ez a mérgező tea segített megtisztítani az összes parazita belső szervét, hogy megakadályozza a testmaradványok lebomlását. Amikor az előkészítési folyamat befejeződött, a szerzetesek életben ültek a sírban, ahol éppen annyi helyük volt, hogy a lótusz helyzetben ülhessenek. Egy cső vezetett a sírhoz, amely lehetővé tette számára, hogy lélegezzen, és egy csengő, amelyet minden nap megszólalt, hogy elmondja a templom többi tagjának, hogy még nem halt meg. Amint a csengés abbamaradt, a hívőt halottnak vélték. A sírt kinyitották, a légcsövet eltávolították és további ezer napig lezárták.

Ezután a sírokat újra megnyitották, és a szerzeteseket exhumálták, hogy ellenőrizzék a pusztulás jeleit. Egyes források szerint körülbelül 24 "túlélő" élő buddha létezik, akiknek mumifikációs folyamata sikeresnek bizonyult. Mások szerint sokkal többen voltak, de eltévedtek az idő útvesztőjében. Ha egy múmiát találtak a sírban, eltávolították róla, pazar ruhákba öltöztették és templomokban imádják. A többi szerzetesnek, akiknek maradványai felbomlottak, egyszerűbb kitüntetéseket kaptak; eltemettek maradtak, de kitartásuk, ellenálló képességük és erőfeszítésük miatt dicsérték őket.

Huineng szerzetes sokushinbutsu (múmia) Shaoguan, Guangdong, Kína.

A meglévő szerzetes múmiák csak egy része látható templomokban Japán-szerte. És az egyik legelismertebb Shinnyokai Shonina, aki 1687 és 1783 között élt. Shinnyokai 96 éves korában adta be magát Sokushinbutsu-nak, állítólag 42 napos teljes absztinencia után. A lótusz helyzetben nyugszik, és a Dainichi-Boo templom külön szentélyében található, amely az öngyógyítást gyakorló szerzetesekkel áll kapcsolatban. Shinnyokai díszruhába öltözött, amelyet speciális rituálék során rendszeresen cserélnek. Régi ruháiból amuletteket készítenek, amelyeket aztán eladnak a templomba érkező látogatóknak.

Az utolsó ember, aki Sokushinbutsu-t érte el, ezt azután tette, hogy a kormány a 19. század utolsó éveiben betiltotta a brutális önkárosítás ezen formáját. Ez egy Bukkai nevű szerzetes, aki 1903-ban halt meg, és akit kortársai megvilágosodási folyamata után őrültnek neveztek. Maradványai sértetlenek maradtak az XNUMX-as évek elejéig, amikor az egyetemi tudósok végül vizsgálni kezdték őket, hogy megállapítsák, hogy kivételesen jól megőrzött állapotban vannak.

Ma Sokushinbutsu a múlté, de az érdeklődés, hogy bármelyiket meglássuk, soha nem csillapodott. A látogatók csak a múmiát tartó templomokhoz özönlenek. Japán mellett a papok önként mumifikálódásáról más országokban, például Kínában és Indiában is beszámoltak.

Hasonló cikkek